Learn Gestalt

Ian az édesapjához fûzõdõ viszonyán próbált javítani. 41 éves. Az édesanyja egy évvel ezelõtt halt meg, 8 év rák elleni küzdelmet követõen. Ez idõ alatt Ian gondoskodott róla. Eredetileg a bátyja is felajánlotta, hogy segít az ápolásban, de miután Ian belevágott, az édesanyja már senki mástól nem fogadott el segítséget.

Az édesapa a daganat diagnosztizálása elõtti hat hónapban már munkából kifolyólag távol volt családjától, nem vette ki a részét a kezdetektõl fogva. Üzleti vállalkozásba fogott valakivel, ami rosszul sült el, és ennek következményeitõl szenvedett. Kevin tehát szeretetteljes módon ápolta édesanyját a legvégsõkig. Rendkívüli módon tisztelte õt – az édesanya orvosi egyetemet végzett, amikor azonban férje kedvéért emigrált, a végzettségét nem ismerték el, így ápolónõként helyezkedett el. Egyértelmûen olyan személy volt, aki becsülettel végzi a dolgát, és aki remek életet élt.

Kevin az édesapját már nem tudta ennyire tisztelni, akivel kapcsolatban azt érezte, hogy nem bánt megfelelõen az édesanyjával. Számos példa volt arra a múltban, hogy az édesapa családfõi szerepvállalása rosszul sült el. Biztos voltam abban, hogy összetett problémákról beszélhetünk, azok kibogozásához pedig nem kis idõ kell majd. A kérdés csak az volt, hogy mivel kezdjünk, mi a legégetõbb gond jelenleg, és milyen megoldás tudok kínálni számára arra vonatkozólag, hogy az édesapjával való kapcsolatát javítsa.

Magamról kezdtem el beszélni. Elmeséltem neki, hogy nekem is csodálatos és szeretõ édesanyám volt, és olyan édesapám, aki gyakran önzõ módon viselkedett, és nehéz volt kijönni vele. Következésképpen nehéz volt számomra anyámat kritikus szemmel nézni, még akkor is, ha szándékosan próbáltam hibát találni benne, hogy a szüleimmel kapcsolatos képem egyensúlyba kerüljön. Ian egyetértett abban, hogy õ is így érez. Elmondtam neki azt is, hogy ráébredtem, jelentõs része annak a szeretetnek, amit anyámtól kaptam, valójában az õ szükségletének megélése volt, ennek az lett a következménye, hogy nem teljesen tudtam leválni róla. Ian bólintott.

Azt is elmeséltem neki, hogy az édesapámhoz fûzõdõ kapcsolatom sosem volt könnyû, és különösképpen odaadó sem. Ian ismételten bólintott. Az egyik saját terapeutám egyszer megkérdezte tõlem: mennyi idõt szeretnék eltölteni az édesapámmal?

Az oktató-pszichológus bõrére bújtam. Általában nem csinálom ezt – a közös terápiás munkában hiszek, nem adok tanácsokat. Persze mindig vannak, akik elvárnák. Elmondtam Ian-nek, hogy a statisztikák szerint a még mindig a szülõi házban élõ felnõtt férfiak nagy eséllyel maradnak nõtlenek. Azt javasoltam neki, hogy költözzön el. Vártam, hogy egyetért-e ezzel. Simán belement – úgy tûnt, mintha egyfajta engedélyre várt volna a költözéshez. Majd arról kérdeztem, hogy szerinte milyen sûrûn lenne ideális találkoznia az édesapjával. Azt válaszolta, hogy heti egyszer, közös ebédre vagy vacsorára. A részletekrõl is érdeklõdtem, amik mindig sokat sejtetnek. Hol lenne a közös étkezés? Ian azt válaszolta, szívesen fõzne az apjának.

Ian olyannyira adakozó kedvében volt, hogy nem tudta, hol a határ. Majdnem egy évtizedet töltött teljes odaadással az édesanyja felé, és bár az ilyen magatartás becsülendõ, mégis úgy tûnt, hogy Ian nem képes meghúzni a határokat. Továbbá ismerve az édesapjához fûzõdõ viszonyát, az efféle magatartás folytatása esetleg neheztelést szülhet a lelke mélyén.

Ian egyetértett a javaslatommal, hogy jobb, ha étterembe mennek. Megint az éreztem, mintha engedélyre várna tõlem, a „pozitív apaképtõl" arra, hogy saját igényeit megélhesse. Arról kérdeztem, hogy mennyi idõt töltene az étteremben. Ian egy-másfél órára gondolt. Arról is érdeklõdtem, milyen beszédtémákat érintene.

Azt mondta, hogy normális esetben a munkájáról nem szívesen beszél az apjával. De ezt jó lenne megváltoztatni. Megkérdeztem, mi másról beszélne még. Azt mondta, szeretne információhoz jutni az apja egészségi állapotát illetõen. Majd jövõbeli terveit is megosztaná vele. Mindez teret adott Ian-nek, hogy új kapcsolatot építsen fel az apjával. Jó néhány probléma feszült még a mélyben, amelyek megoldásra vártak, ez azonban jó kezdet.

Ian-nak sok gyakorlati tanácsra volt szüksége. Ez pedig olyasmi, amiben az apák nagyon jók. Mivel azonban eddig nem kapta meg ezeket az apjától, így nem volt képes egyfajta belsõ öngondoskodást és önuralmat kifejleszteni. Az apja szerepébe lépve segítettem neki abban, hogy felismerje és azonosítja saját igényeit. A gyakorlás lényege, hogy elmozduljon a „nem tudok felnézni apámra" fázisból a „felnézek az apámra, mert…" fázisba. Az apa szerepének eljátszásával segítem õt a felkészülésben, és egyfajta példát nyújtok neki arra, milyen az odaadó apa-gyermek kapcsolat.