Case #63 - A hadaró limpelő


Murray 20 éve a rendõrségnél dolgozott. Egyszer csak egy baleseti helyszínelés alkalmával elvesztette a lazaságát. Általában túl tudott lenni bármilyen érzelmi hullámon ami néha erõt vett rajta, de ez most más volt. Most azt érezte, nem fog rendbe jönni. Elment egy kis idõre szabadságra a stressz miatt, de betelt nála a pohár, így nyugdíjba ment és nyitott egy sarki kisboltot egy faluban.

Rendben ment tovább az élet, de belül még mindig nagyon stresszesnek érezte magát, így hozzám fordult segítségért. Murray-rõl azt kell tudni, hogy rengeteget beszél. Elég szórakoztató is, sok sztorija van, és az egyik történetet folyton szövi át a másikba. Tulajdonképpen non-stop képes volt beszélni. Nagyon szerettem hallgatni, jó mesélõ volt.

De pont emiatt nehéz volt közbevágnom, így nem volt könnyû a felszín alá kerülnöm és lefektetnem a terápia alapjait. Ez folytatódott több ülésen át, minden alkalommal ugyanazzal a problémával szembesültem. Elmondtam neki, hogy ez a tapasztalatom, de az ég világon semmi különbséget nem észleltem. Valami azonban feltûnt. Murray elég erõsen sántított, olyan volt, mintha kissé fájna neki a járás.

Valamelyik sztorija közepén félbeszakítottam. Azt mondtam, 'Észrevettem egy érdekes ellentmondást. Nagyon gyorsan beszél, viszont lassan kell, hogy járjon.' Murray egyetértett velem, de nem tûnt úgy mintha különösebben érdekelné a dolog. Annyit kérdeztem, 'Mi lenne, ha olyan lassan kellene beszélnie, ahogy jár?'.

Ez egy új ajánlat volt, de még így sem tûnt úgy, mintha számítana valamit. Egy kísérletet javasoltam – fel-alá járkáljon a szobában úgy, hogy minden lépésnél egyetlen szót mondhat. Amikor ezt csinálta, értelemszerûen, lassabban kényszerült beszélni. Hirtelen megértette, mire utaltam – a teste megpróbálta õt lelassítani, de õ nem vette ezt észre. Amikor lassabban beszélt, képes volt érezni – ez volt az, amit ezzel a sok beszéddel próbált elkerülni. Mikor végre hozzáfértünk az érzéseihez, a terápiás munka elkezdõdhetett...

A Gestalt-terápia során mindig figyelünk a 'jelenségekre' – ez esetben a páciens beszédének sebességére (inkább, mint a tartalomra) és a sántításra. Anélkül, hogy bármi tanulságot levonnánk ezek fontosságáról, hagyjuk, hogy új 'Gestalt'-ok (konfigurációk) merüljenek fel és kapcsolódhassanak össze, itt éppen egy mély ellentmondás formájában. Mindig figyelnünk kell ezekre az ellentmondásokra, mert gyakran jelentenek hasadást a személyiségben, ezáltal próbálja a páciens elkerülni a szembesülést. Miután ezek a hasadások a felszínre kerültek, tudunk velük dolgozni, és természetes úton a páciens el fog mozdulni egy teljesebb, egészebb személyiség irányába – bár lehet, hogy egy kis segítségre lesz szükségük hozzá. A Gestalt kísérlet ezekbõl a megfigyelésekbõl születik és egyfajta módja annak, hogy az ilyen hasadásokat a felszínre hozzuk ahelyett, hogy csak beszélgetünk vagy 'tudunk' róla. Egy integráltabb, testközpontú fajta tudás az, ami minket igazán érdekel.



 Bejegyezte:  Steve Vinay Gunther